Landolás után Portugália északi részén, a Douro folyó völgyeiben kacskaringózva utazunk. Autónk keskeny hegyi utakon, macskaköves kis falvakon gurul keresztül, egyre csak fel a hegyre, majd le a völgybe. A horizonton felbukkannak a Douro folyótól északra fekvő rész legmagasabb csúcsai, amelyek csupán 1200-1500 méter magasak.
Hol landolunk?
Portónál az Atlanti óceánba ömlő Douro folyó kiemelt szerepet játszik ezen a vidéken, a Marão és a Montemuro hegyek pedig védelmet nyújtanak a szélsőséges atlanti szelek ellen, de a szitáló eső elől így sem menekülhetünk.
Amikor a vidékről olvasunk magyar vonatkozású információval is találkozunk: a Douró völgye a világ harmadik szabályozott borvidéke, az olasz Chianti és Tokaj után. Tokaj 1737 óta szabályozott, míg a Douro völgyét 1756-ban jelölték ki, 330 sziklával, összesen 24,600 hektárnyi területen. Ez természetesen, mint minden valamire való történelmi tény, erősen vitatott, a Douro völgyiek azzal érvelnek, hogy ők foglalják el az első helyet, mivel itt nem csak a határok kijelölése zajlott ezekben a korai években, hanem a világon elsőként részletes szabályrendszert is kidolgoztak a bor minőségének ellenőrzésére és fenntartására, ami az első két borvidék esetében még váratott magára.
Szigorú szabályok
Az Alto Douro régióban hagyományosan mintegy 2000 éve állítanak elő bort, egészen a római kolóniák ideje óta. A terület pedig az angol-francia vámháború abszolút győztese lett, amikor a magas vámtarifák miatt a francia borok iránti kereslet csökkent az angol piacon, helyüket az olcsóbb, portugál területekről érkező borok vették lassan át.
Azért történt ez lassabban, mert nem töretlenül hódított! Az angol ízlés az édesebb, teltebb ízű francia borokhoz szokott, és tetszését nem nyerte el egyből a markáns Vinho verde, vagyis a savanykásabb, zöld bor nevet viselő, jellegzetes borfajta. Emiatt kis időre háttérbe is szorult a vinho verde, és más fajtákat részesítettek előnyben, de szerencsére az utóbbi években újra felfedezték!
A borvidék kijelölése és a szabályozás viszont gyakorlati jelentőségű, Az 1700-as évek elején, amikor egyre népszerűbbé váltak a Douro menti borok, a megnövekedett kereslet miatt az itteni borászok Spanyolországból hozott szőlőkkel egészítették ki a termést, ezzel rontva a minőséget, illetve a termékbe vetett bizalmat, mikor mindez kiderült.
A botrány után a régió hírnevének visszaszerzése volt a cél, amiatt állították fel a szigorú szabályrendszert, és kijelölték a borvidék határait, amely garanciája lett a minőségnek.
Mindezért UNESCO Világörökségi státuszt is kapott.
A termesztés csínyjáról-bínyjáról
A pusztulás kora
A phylloxera, vagyis a szőlőfiloxéra vagy szőlőgyökértetű a Rhône völgyében jelent meg először, 1862 körül. A tetű a szőlők gyökerét támadta meg, és azokat roncsolta addig, amíg a növény végül képtelenné vált tápanyaghoz jutni a talajból, és ki nem száradt. A sorscsapás a Douro völgyét sem kerülte el, ahol a betegséget okozó bogár 1868 körül jelenhetett meg. A pusztítás hatalmas méreteket öltött: a legnagyobb bortermelőket is tönkre téve. A kétségbeesettség a bortermelőket végül egész dél-Amerikáig üldözte, ahol végül a választ is megtalálták.
Az 1850-es évektől kísérletként szőlőtőkéket hoztak Európába a dél-amerikai területekről, nem tudva azt, hogy a gyökereken utazott a szőlőgyökértetű is. A kis állat a déli kontinensen őshonos faj, ezért az ottani tőkék az idők során immúnissá váltak rá, de az európai tőkék számára ismeretlen támadó volt, amely ellen nem volt védekezési mechanizmusuk kifejlesztve. Ez okozta a problémát!
A megoldás végül egyszerűbb lett, mint gondolnád: a dél-amerikai szőlőtőkébe oltották az európai tőkéket, így megerősítve azokat.
Az élet viszont sokak számára nem tért vissza a régi kerékvágásba 1872-től sem, és még ma is láthatunk üres teraszokat, amelyekre már nem telepítették vissza a szőlőket.
Végeláthatatlan teraszok
Az évszázadok során különböző technikákkal épülgettek a teraszok, erre vonatkozóan két nagy korszakot különböztethetünk meg: a pre-phylloxera és a phylloxera utáni időszak.
Socalcos
A szőlőgyökértetű előtti időszakban, vagyis 1868 előtt, keskeny, szabálytalan alakú teraszokat építettek ki a domboldalakon, függőleges kőfalakkal megerősítve, amelyek állandó karbantartást igényeltek. Ezek neve socalcos, és 1 maximum 2 sor szőlőtőke fért el rajta.
A szőlőgyökértetű legyőzése után, a 19. század végén áttértek arra a technikára, amelyikkel Európa többi bortermelő vidékein is találkozhatunk, ezek a tágasabb teraszok több termést biztosítottak, illetve a fenntartásuk is kevesebb munkát igényelt, illetve a szőlőknek több közvetlen napfény elérést biztosítottak. Az új teraszok megváltoztatták a tájat, ezt láthatod ma is!
A szőlők mellett narancsfákat is láthatunk, ezeket is sorban ültetve.
Douro völgyi kúriák: quintas
A falvak hagyományosan fehér falas házakból állnak, ahová keskeny, kanyargós utcácskákon keresztül vezet az út. A falvak mellett borkúriákat is látogathatunk, amelyeket quintas-nak hívnak, a ház körül szőlőültetvények, pincesorok és gazdasági épületek helyezkednek el, illetve gyakran kis kápolnákat is magába foglal a farm.
Vinho verde
A portugál utazás előtt egy borrégió lebegett a szemem előtt: a híres, UNESCO Világörökségi listán szereplő Douro, de utána olvasva hamar megtudtam, hogy a jellegzetes vinho verde, vagyis „zöld bor” valójában a tőle északabbra található Minho régióból származik, a Lima folyó és a spanyol határ közti részről (erről hamarosan mesélek). A vinho verde nem maga a szőlőfajta neve, hanem a bor nevében található zöld (verde) jelző valójában a fiatalságára utal, és annyit tesz, hogy palackozás után 3-6 hónappal már iható is. Ízvilágát tekintve hasonlít a könnyed balaton-felvidéki borokra, a szulfitos ízt alig érezni rajta, az aromája sem intenzív, inkább egy lágyabb borról beszélhetünk.
Színét tekintve vinho verde módszerrel készítve vörös, fehér, és rosé borokkal is találkozhatunk, sőt még pezsgőborokkal is, de a fehér, szinte zöldes árnyalatú a legnépszerűbb.
Pingback: Észak-Portugália: utazás Portótól a határig! - Travel around